3. Lectus

0 Comments


Hangtalanul csoszogott előre a sötét folyosón. A szeme már nem volt a régi, de mégis kiismerte magát az ősi, sötét folyosók labirintusában. Mióta is szolgál itt? Ó, igen…. lassan 200 éve. Ez az ő életében egy szösszenetnyi idő. Sokak szerint börtönben élt, vagy egyszerű rabszolga volt. De ő nem így látta. Őt megmentették. A bolygóján, minek a nevét sem ismerte, halálra ítélték volna. Nem a tettéért, hanem a rendellenességéért. Sem a lába, sem a karja nem fejlődött ki rendesen. Egy olyan világon, melyen a káosz végigsöpört a korrupt hivatalnokoknak és a reményt kereső de reménytelen, elszegényedett embereknek hála, a normalitástól való legkisebb eltérés is az eretnekség vádját hozta magával. Gyülölte a Birodalmat. Nem értette, hogy miért kell milliókat kiírtani ártatlanul a kevesek vétke miatt. Miért kell imádni egy olyan Császárt, aki csak pusztított az otthonában. A szülei is ennek estek áldozatul. Majd őt is az elöljáró elé vitték eretnekség vádjával. Épp a tárgyalása zajlott, mikor megérkezett Ő, a késöbbi ura. Halálra ítélték. Tisztán emlékezett rá, amikor kimondták rá az ítéletet. Meg sem mert mozdulni. Rengetegen voltak a teremben, mimdenki átkozta. Nem véletlen, hisz ha valaki nem teszi, akkor ő maga is az eretnekség vádja alá került volna. Dobálták, átkozták. De ő nem mozdult, csak állt amennyire tudott csonka lábain, összeszorította a száját és tűrt. Ez csak a külvilág. – gondolta. A lelke viszont az övé. Azt nem tehetik tönkre. Harcolni nem tud, de így nagyobbat tud ütni, hogy nem könyörög. Történjen bármi. Egész életében csúfolták rendelenessége miatt, ezért valamennyire már hozzá szokott. Volt egy tanítója a város iskolájában, aki felajánlotta a segítségét. De az volt a feltétele, hogy utazzon el vele egy Mars nevű bolygóra és szolgálja őt. De a szülei nem akarták ezt. Egyetlen fiuk volt és az önzőségük érthető volt. Azt mondták, félig gépként nem élet az élet. De a szülei már nincsenek. A tanító is elment. Csak egy medált maradt nála. Ez koponya egy fogaskerék szimbólummal. Aztán ezt is el kellett adnia. Ott állt és büszkén nézett vádlói szemébe. Egy hájas, ízléstelenül öltözött, rikoltozó hangú ember kiabált felé. A szervitorom leszel, korcs! – és nevetett majd köhögött és egy maszkot emelt az arca elé, majd szürcsögve próbált levegőt venni. Ő csak mosolyogni tudott. Karjai, melyek nem fejlődtek ki, szorosan a teste mellé voltak kötve, hogy ne okozzon sérülést magának. Nem érzett vele, nem tudta mozgatni. Ekkor érkezett meg ő. Emlékezett arra, hogy mennyivel magasabb volt a többieknél. És mennyire nagy darab. Szinte az emberiség karikatúrája. Fekete köpenyt viselt, vörös berakásokkal. Lazán terült el a hatalmas testen. Egy csuklya fedte el az arcát, de meg volt győzősdva róla, hogy őt nézi. Le sem vette róla a szemét, miközben a vádakat hallgatta. Egy dolgot viszont észrevett. A vádak utáni csendben, mikor arra nézett megint, azt látta, hogy az idegen mosolyog. Az őrök bejöttek és elvezették. Nem tudott sietni, csoszogva járt csak, de az őröket ez nem érdekelte. Löktek egyet rajta, ő botladozott, aztan kiröhögték. Birodalmi gótot használtak, mert azt hitték ő ezt nem érti. Tévedtek, de nem szólt nekik. A tanítója megtanultatta vele. Muszáj volt, mert a tekercsek amiket olvasott, az adattáblák amiket kapott, birodalmi gótot használtak. Ez is szórakoztatta, direkt nem válaszolt, hogy hallja, meddig mennek el az őrök. Megálltak egy cella előtt. A klaviatúra fénye halvány narancs fényben világított akárcsak a folyosó fényei, amin végighozták. A fűtés csövei tüsszögve engedték ki forró gőzös tartalmukat, mintegy állandó párafüggönyt hozva létre, mely másnak nem kedvezett, csak a rothadásnak. A talaj is iszapos, ragadós és csúszós volt. Bele sem mert gondolni, mi minden alkothatja. Beütötte az őr a kódot, de nem történt semmi…. Egy hatalmas ütés a panelra viszont meghozta gyümölcsét. Az ajto nyikorogva csúszott félre. Bent a földön rágcsálók hada szaladt szét. Ezek ott votlak a bolygón mindenütt. Hol mint átok, hol mint étek. Rangtól függően. Belökték és ő némán puffant a földön. Az ajtó bezáródott mögötte. Néma csönd vette körül, csak a csövek szuszogtak körülötte. Nem tudta, mennyi ideje volt itt. Órák, napok, hetek? Egyszer csak neszezést hallott kint. Lábak gyors dobogása. Sok láb. Néha megálltak. Ekkor folytott hangú beszélgetést hallott, de nem tudta kivenni a szavakat. Egy csattanás. Nyikorgás. Egy másik dobogás, lassabb kimért lépések. Majd csönd. Állj!- hallatszott egy határozott hang. Kik va…….- újabb csattanás és csönd. Apró neszek az ajtaján. Egy rövid hang, mely mintha egy régi kürt elektromos megfelelője lett volna. Majd újabb nesz és megint ez a hang. Már kifejezetten érdekelte, mi torténik kint. Újabb nesz, majd egy csippanás. Nehézkesen, nyikorogva nyílt az ajtó. Vékony, alacsony formák rontottak be hozzá. Nem értette mit beszéltek. Valami olló szerű ért hozzá és a láncait mint kés az olvadt faggyút, úgy vágta szét. Sziszegés, toporgás, kaparászás. Most tűnt fel neki, hogy a minimális világítás sincs a folyosón, ezért annyit sem látott, mimt eddig. Ekkor megragadták. Valami szúrást érzett. Aztán semmit.

Kinyitotta a szemét. Egy nagy teremben volt. Gótikus stílus. Az újonnan épített palota nézett ki így a városa mellett. Hatalmas szobrok a boltívek között valószínűtlenül nagy harcosokkal. Azaz szobrokkal. Közöttük függő zászlók. Mindegyiken hímzett csatajelenetek. Az egyik piszkos sárga zászlón vörös foltok. A foltok alatt egy ököl és semmi több. A szemközti falon koponyák, de nem emberiek. Mellette egy holovetítő, mely ugyanazt a képsort játszotta vissza. Fekete páncélos harcosok és valamilyen zöld bőrű teremtmények bestiális, kegyetlen csatája. A legkisebb kegyelem sem volt a képsorokban. Nem tudta hol van. Valakik felsegítették. Állnod kell ha élni akarsz. -súgta egy vékony hang a fülébe. Kinyílt az ajtó a terem végében. Nem tudta, hogy az érkező nyitotta e ki, vagy valami gép. Az ajtó volt vagy 10 méter magas. Ruganyos léptekkel közeledett egy árnyék. Ugyanazt a köpönyeget viselte a csuklyával. Megismerte a vörös hímzésekről. Fiaim! – hangzott fel egy mély, nyersen csikorgó hang. Feladatot kaptatok és teljesítettétek. Ez volt a próbátok. Kiválasztottunk titeket és teljesítettétek a feladatot. A Császárt fogjátok szolgálni ha átalakultatok. Mert ezt a testet megszüntetjük és újra formáljuk. Menjetek a szállásotokra. Mindegyikőtöknek lesz egy mentora. Ő fog dönteni az életetekről és halálotokról. Feltétlen engedelmességgel tartoztok neki. Halk neszű léptekkel indultak meg a többiek a folyosó felé. Csak ő maradt ott.

Mi a neved? – szegezte neki a kérdést a férfi halk dde határozott hangon. Felemelte a fejét és a másik szemébe nézett. Tudni akarod a nevem a halálom előtt? Hát nem fogod! – és nézett továbbra is farkasszemet az árnnyal. Erre egy mélyröl jövő, felszabadult nevetés volt a válasz. Egy nehéz kéz nehezedett a vállára. Vigyázz gyermek, könnyen lehet igazad lesz! De ez lehet új életed első napja. Szervitort akartak belőled csinálni, de mellettem más lehet a sorsod. A tested gyenge, de a lelked erős. Akarsz e szolgálni még akkor is, ha ennek ára az, hogy nem látod többet szülőbolygódat és a családodat? Csaladja nem lévén, ezt a lehetőséget nem bánta. Hogy segíthetnék vagy szolgálhatnék neked, hisz nyomorék vagyok. – mondta hallkan. Ugyan már! – jött a válasz. Panaszkodsz vagy cselekedsz? A döntés a tied, a megoldás az én gondom. És mi lenne a dolgom? – érdeklődött félénk hangon. Engem fogsz szolgálni ésrajtam keresztül a Császárt, magát. A Császárt… – gondolta. Az ő nevében írtották ki a családját és majdnem őt magát is. A Császár meg akart ölni! – válaszolta. Az elöljáró azt sem tudta mit beszél. Csak a saját pozícióját próbálja erősíteni. De vele már nem lesz dolgod. Szóval? Vállalom! – csúszott ki a száján. Ekkor kezdődött el új élete. Mint kiderült egy hatalmas űrhajón volt. Kolostor Erődként hivatkoztak rá, de a nevét nem tudhatta meg. Nem volt szabad járása a hajón, csak pár helyen fordulhatott meg. Egx teremben oktatás folyt. Csillagászat, történelem, birodalmi gót nyelv, protokollok, technikai eszközök használata. A másik terem rémülettel töltötte el. A fájdalom terme. Átalakították. Használhatatlan keze helyett manipulátorokat kapott. Majd további beavatkozásokat, hol altatásban, hol anélkül. Sokszor a halálát kívánta inkább. De minden alkalom után hímes tojásként bántak vele. Gert Nagyúr személyes szárnysegédje lett. Érdekes módon a Nagyúr inkább tanította, mint szolgaként tartotta. Évtizedeken keresztül egxütt járták a csillagokat és hódítottak meg/vissza világokat a Birodalom számára. Keresztes hadjáratban voltak. Immáron kb 10.000 éve. Csata csata után. Aztán Gert nagyúr elesett. A torzó ami megmaradt belőle, egy Dreadnaught lelke lett. Néha lement hozzá beszélgetni. De a nagyúr kérésére új gazdát kapott. Ennek 100 éve. Most is hozzá sietett. Egy astartest próbáltak rendbehozni, ha ez megfelelő szó rá. De valami hiba történt. A szondák beindítottak valamit. Nem voltak emlékei az alanynak,mégis rémes dolgokról kezdett el beszélni, majd őrjöngeni. 4 szervitor lelte végleges halálát abban a teremben. Ha nem jön be egy csatatestvér, akkor több áldozat lett volna. Így is csak az volt a szerencse, hogy a csatatestvér fejlettebb volt, mint őrjöngő társa. Egy régi… Ahogy szólították. Gigászok kézicsatája zajlott le, míg sikerült ártalmatlanná tenni. Lebilincselték és most a gazdájáért küldték. Csoszogott a folyosón, majd megállt… A hajó ismerősen remegett a gigászi hajtóművek által, jsmeős ha gokat gerjesztve. De néha valami kaparta a hajó burkát. Kintről. A hipertér nem játék. Tovabb ment.

Uram! – szólította meg gazdáját. Valami szokatlan történt. Ura egy ablak panel előtt állt, kezeit a háta mögött összekulcsolva. Nem fordult meg, a csillagoknak tette fel a kérdést. Mi történt? A szondák behatoltak az agykéregbe. Találtak egy mesterséges blokkot az idegpályán. Az emlékeit mesterségesen folytották el. Őrjöngeni kezdett és 4 szervitort működésképtelenné tett. Káosz? – kérdezte az ura. Nem, tiszta. Ő egy astartes, de “régi”. A sejtszerkezete kimutatta, hogy stázisban volt és több ideig, mint azt meg tudnánk tippelni. Viszont közénk tartozik, az biztos. A tetoválása, a beültetett szervek és a fohászai Rogal Dornhoz mind azt támasztják alá, hogy az Öklök egy őrmestere volt valaha. Most nyugodt. Tren testvér arra járt és sikerült felülkerekedni rajta. Az emlékei nagy része felszínre tört. Elmondása alapján 350 éve szolgálta az öklöket. Egy taktikai osztagot vezetett felderítő akciókra. Egy csata alkalmával a káosszal futottak össze és ennek nyomaként önként vállalta a törlést. Utolsó emléke, hogy sztáziskamrába fekszik. A konkrét események, melynek oka volt ez a döntés, nem kerültek felszínre. Mit tegyünk vele? – kérdezte Lectus. Ura hallgatott…. Egy régi…. Közöttük. Mióta léteznek a Primarisok, az újjak, más szelek fújnak. Van ahol békében megfér egymás mellett a régi és az új, van ahol nem. Nála sem szolgáltak már régiek. Aki volt, abból mára csak a sarjmirigyük maradt. Megyek, beszélek vele. Régi, de a tapasztalata segíthet az újoncoknak. Beszélek vele….. Uram! – szólt Lectus. Sabathiusnak hívják. Hmmmm….. – jött a válasz és Lectus magára maradt.