1. Ébredés

0 Comments


Egész éjjel esett… Kövér cseppekben, melyek hangosan doboltak a plasztacél lakómodulok tetején, mint egy koncertet adva, illetve rejteket azon bandáknak akik ilyenkor éledtek fel és portyáztak az éjszakában. Valahol fegyver ropogott, mely máshol figyelmet küvetelt volna, de itt, eme homályos, sötét helyen, a pislákolva világító sápadt fehér és neon színű fények ölelésében szinte mindennapos dolog volt. Hisz ahol reménytelenség van, ott a nyomor nem szokványos úton tört a felszín felé. Ez volt a bányászvárosok idilli élete a Terrától távol. Még egy boly is több lehetőséget kínált mint ez a sárgolyó.

Nem bírt aludni. Az álmok… Megint… Hol valamilyen csata, hol kín, mely mégis élvezettel töltötte el…. Néha jöttek furcsábbak is. Mint ha műtőasztalon feküdne és mechanikus karok, illetve félig gép emberek – bár lehet, az ember nem is megfelelő szó – sürgölődnek körülötte,, miközben valami tömény illat és kijelzők fényei veszik körül. Semmi más nem volt neki, csak az álmai. Illetve egy villogó jelzés a kommunikátorján a falon levő konzolon. Felkelt, mert nem fért el a priccsen. Nem rá méretezték. Sem szélességben, sem hosszúságban. De volt hol aludnia, volt mit ennie. Sarokban a ruhái, melyet egy ogryn bányásztól örökölt. Bár ezzel nem volt tisztában, csak azzal, rajta csak egy ágyékkötő van, tehát a ruha az övé kell legyen. Semmi emléke nem volt arról, hogy került ide, kinek az ágyában alaszik, vagy ki is ő valójában. De kétségbe sem esett. Valami furcsa belső nyugalom volt benne. Kicsit furcsálta a testének viaszos bevonatát, mintha gépzsírt vagy valami viaszosat izzadt volna. Aztán pár csatlakozó a testén, melyek funkciója titok volt előtte. Nem tudta ki ő, mi ő. De valaki hívta… Felült az ágyán és a félhomályban odament a konzolhoz. Üzenete érkezett…. Villogott fáradhatatlanul a kijelző. Nem tudta, neki szól e vagy a hely tulajának. Nem tudta helyes e, ha fogadja. Körülnézett és a kintről beszűrődő félhomályban nem látott senki mást. Kicsit habozott, majd megnyitotta az üzenetet. A monitor sercegett, majd rossz minőségű szemcsés képet vetített. Ez a szoba volt az. Felismerte a priccset, az ablakot, az ajtót. Nem történt semmi. Aztán egy árnyék jelent meg. Ahogy közelebb lépett, egy busa fej, rövid sörtére nyírt haj tűnt fel, valamint a homlokán is volt az illetőnek két csillogő fém gomb szerűség egymás alatt.- Figyelj! Mondta mély, reszelős hangon a felvétel. – Amit most fogsz hallani, tudom, nehéz lesz elfogadni. Ezt a felvételt a 10. ciklusban készítettem. Tudnod kell ki vagy. Ki vagyok. Azaz kik vagyunk. Sok információm nincs, de a helyiek elláttak pár infoval. Először is a neved… Elveszettnek hívnak. A kocsma tulajdonosa talált rád. Ránk…. Nem tudta kik vagyunk, de a termetünk miatt felszedett minket. Munkát is adott. Lent, az alsó szinten levő krimóban dolgozunk mint segítő kéz a rendontók esetében. Az ő hajlékában vagy most. 3 ciklus óta. Óltözz fel, az a te ruhád a földön. Reggel menj le és vedd fel a munkát. Aztán ha hallasz valamit magadról ami új, jegyezd fel. Ez fontos. Van itt egy fiók, már találsz benne jegyzeteket. Nap végén, ha a műszaknak vége, gyere fel ide és készíts egy felvételt. Mondd el ugyanazt amit én. Ne hagyj ki semmit… Tudnod kell, meg kell tudnod, ki vagy, vagyunk…

Kikapcsolta a monitort. Biztos csak valaki szórakozik. Bár tény, nem emlékezett semmire. Talán csak felöntött a garatra. Belenézett a tükörbe. Kefe haj, busa fej, két csillogó gomb a homlokán, mélyen ülő szemek…. Ez nem lehet…. Ő volt a monitoron. Ugyanez az arc…. Vajon milyen tréfa ez? Közben az utcáról zajok szűrődtek fel. Beszélgetések, nehéz cuppanások a sáros utcáról, nyers nevetések…. Az ajtó mögúl dobogás hallatszott, összerezzent. Ez az információ sok volt neki. Az álmok, aztán ez….. – Elveszett!!! Hallotta az ajtón túlról egy vékony hang erőlködését. – Gyere, apu üzeni, munka van. Elveszett… Ez a neve a felvétel szerint. Tehát neki szólt. Felöltözött hát és kinyitotta az ajtót. Vézna kis embergyerek állt előtte. Azaz nem… Nem tudta eldönteni. Valahogy túl vékony volt és a szemeinek csillogása is furcsa volt. Implantok… Jött rá. Akkor nem csak neki vannak furcsa dolgai, habár az ő szeme rendben volt. Csak a csatlakozók a testén. Szerencsére a ruhája eltakarta. Az embergyerek megfogta a kezét és húzni kezdte lefelé…. A saját csuklóján a fényben ekkor meglátott egy tetoválást. Mintha egy ököl lenne, alatta egy szám. Nem tulajdonított neki jelentőséget. – Itt volt az orvos, aki meg akart vizsgálni. Csipogta a gyermek. Azt mondta, ilyet még nem látott és feljegyzéseket sem olvasott hasonlókról. A központi bolyba kellene menned, ott talán többet tudnának. De én szeretném ha maradnál. Apu azt mondta, téged az égiek küldtek hozzánk! – Volt ebben valami bájos. De reménykeltő is. Hátha végre megtudja ki ő, vagy kitisztul a feje. Megszólalt és a hang is ugyanaz a mély, reszelős hang volt, mint a felvételen. – Még itt van ez az orvos? Kérdezte. – Nincs, elsietett, várt rá egy beteg, de azt mondta visszajön, az adataidat feltöltötte tegnap este az adatbázisba. Hátha valakinek feltűnsz mielőtt megint feltűnnek. Kik? – csúszott ki belőle a kérdés. Hát ők! – mutatott az égre a kislány. Felnézett és 3 kis pontot látott lebegni a pirkadó égen. Ők kik? – nem tudjuk. Felelte nevetve. Apu azt mondta, azt beszélik távolról jöttek és lejönnek közénk. Nagyon várjuk őket, mindenki izgatott.

Újabb titokzatosság…. Nem akart többet. Tudni akart. Tudni ki ő, hogy került ide, miért álmodik szörnyűségeket. Közsben beléptek a kocsmába a bányászok. Mind szép szál, tagbaszakadt ember. Röhögve hangoskodva ültek le az asztalhoz. Ránéztek és méginkább nevettek. Hé te! – vetette oda neki az egyik. Tegnap este nagy legény voltál ám! Ezt nem tudta elengedni a füle mellett… Tehát most kiderülhet, miért nem emlékszik semmire. Kérdőn a bányász tekintetébe fúrta a sajátját. Éspedig? – jött belőle a kérdés. A nagy hangú bányász meghökkent, valószínű azt várta, hogy a másik eloldalog, hisz ők négyen vannak és minden balhéból ők szállttak ki győztesen. Most is összekacsintott a többiekkel, akik felálltak az asztaltól és arrébb léptek. Az egyik a háta mögé lépett. Ekkor történt benne valami…. Mintha a teste magától mozdult volna, hátralépett és ebben a pillanatban egy késpenge szelte át a levegőt ott, ahol az előbb állt. Ösztönösen lendítette öklét, mely célba talált, a bányász, aki mellé lopakodott, ernyedten esett össze. Elzállt belőle az élet egy szempillantás alatt. Ekkor a többiek hátrálni kezdtek, míg a hangkeltő kiabálni. Láttátok? Megtámadta és megölte! Szóljatok az őrségnek és tartsátok itt! A bányászok sem voltak kis emberek, főleg ezek, de így is csak a mellkasáig értek. Ösztönösen mozdult az ajtó irányába mely szilánkosra törve adta meg magát, szikraesőt ontva a panelektől. Kint tömeg várta, de nem rá figyeltek. Ez viszont nem volt elmondhato a két Birodalmi Őrről, akik fegyvert szegeztek rá. Újoncok lehettek, hisz az egyik ki sem biztosította fegyverét és láthatólag ez fel sem tűnt neki. Állj! -utasították. A tömeg még most is mással volt elfoglalva… Valami történt ott elöl…. De ezzel ő nem foglalkozott. Küzdött az ösztöneivel. Valahogy nem volt idegen a szituáció. De honnan….??? Hát persze, az álmok! Közben megjött az erősítés, még pár tucat őr…. A fő bajkeverő röhögve fogott kezet a vezetőjükkel, miközben a fejével felé intett. Ö az! – mondta félhangosan, miközben páran kihozták az ernyedt testet a kocsmából. – Megölte! folytatta. Biztos egy bolyvárosi bandatag, idejött valószínű azért, hogy elbújjon, és megölte szegény Terket. Törvényt követelek! Kiáltozot tovább, miközben a társai röhögtek. Az őrség parancsnoka előre lépett, kezében felizzott a plazma pisztoly, hisz ő sem ért, csak a mellkasáig. Így történt? – kérdezte. Elveszett úgy gondolta, jobb ha nem válaszol. Vagy leglábbis valamiért ez volt a sugallatt. De jobban figyelt magára, mert furcsa dolgokat érzett. Mintha két szíve lett volna, vagy egy, de az dupla gyorsan ver. Az adrenalin ahogy szétáradt benne a látása beszűkült, az utca zaja eltűnt számára, és a parancsnok mintha lassított felvételen beszélne.
A gyilkosokra halál vár! Azonnal velünk kell jönnie, vagy itt helyben….. A szíve lüktetett eszeveszett tempóval a fülében, a látása egyre szükült, az ökle épp olyan formát vett fel, mint a tetoválás a csuklóján. Akkor lőjj! – Csúszott ki a száján. Közben a tömeg hangja teljesen eltűnt. Fel sem fogta, hogy csak a tömeg hangja tűnt el, míg a környezet, azaz eső, a siklók az égen ugyanúgy elárasztották hangjukkal a teret. Az őrparancsnok röhögött, felemelte a fegyverét……. Célzott….. Aztán eltorzult az arca, mintha váratlan fájdalmai lennének. A Császár nevében! Hallatszott egy torzított hang. Egy fekete kesztyű fogta a fegyvert tartó vállat, és ez okozta a parancsnok eltorzult ábrázatát. A többi őr egyszerre fordult a hang felé. Bár ne tették volna. Először a méretét vették észre. Hatalmas volt. Épp mint…. Aztan a sötét sziluettben a vörösen világitó…. Talán szemek? Azoknak kellett lenniük, de nem pislogtak. Majd a vállak…. Fehérek…. Rajtuk egy kereszt. Kik ezek? Ki ez? Fegyvert letenni! – jött ismét az ellentmondást nem tűrő hang ennek a valaminek az irányából. Az őrparancsnok a bajkeverővel elkezdett valamit magyarazni az óriásnak, aki viszont rájuk sem hederített, csak előrelépett és megállt elveszett előtt. Ki vagy te? – dörögte. Elveszett a nevem. – jött a dörgő válasz. Másra nem emlékszem.
Hmmmm…. Lectus! Szólt megint az óriás. Szkenneld le. Előlépett egy öregember, bőre sápadt és repedezett mint egy régi pergamen lap, keze helyén manipulátorok. Elveszett megremegett, kezei megfeszültek, de ekkor a hátának feszült valami. Ott is állt egy óriás, kezében fegyverrel, ami az oldalának feszült. Ne mozdulj! – hangzott innen is az utasítás. Tű fúródott a bőre alá, szkenner tapogatta végig. Az öreg megállt egy pillanatra, mikor a csuklójához ért. Felnézett Elveszett szemébe, majd visszahúzta manipulátorait és az óriáshoz furdult. Tiszta Uram – mondta és meghajolt. Majd az öreg suttogva folytatta. De nézd a csuklóját….. És a homlokát. Az óriás közel lépett Elveszetthez. Szemeik egy magasságban voltak, méretük nem volt megítélhető a páncél, annak sötétsége, a kevés fény és a szakadó eső miatt. Csak a két fehér vállpáncél volt az, ami látható volt és a kereszt. Így álltak hosszú pillanatokig. Az óriás szeme, vagy ami a szeme kellett legyen, nem rezdült és Elveszetté sem. Ekkor villámlott egyett, amit szinkronban kisért az utcai fények felvillanása. Az óriás fején fekete sisak villant a fényben.

Őt is magunkal visszük, tereljétek az újoncok közé! – mondta az óriás a többi óriásnak. Elveszett szinte automatikusan lépett a fiatalok közé. Elindultak az utcán, lábak nehéz cuppanásával kísérve néma csöndben. Mellette az óriás, ki megmentőjeként lépett fel. Az álmai…. Felvillanások. Tényleg álmok, vagy valamiképp látta a saját jövöjét? De hát ezt nem lehet! A jövő nem látható… Miközben ezek kavarogtak a fejében, érdekes mód megnyugoodott. Rogal Dorn segítsen utamon… – csúszott ki a száján, noha maga sem tudta miért és mit jelent. Az óriás megtorpant. Állt és nem mozdult. Majd lassan megfordult. Sisakjáért nyúlt, levette. Kefe haj, busa fej. És a homlokán két plasztacél gomb csillant. Elveszett azt hitte tükörbe néz. Összeakadt a két szúrós tekintet…