Hol is kezdjem ? Lehet a legjobb lesz ha az elején 🙂

Amikor belecsöppentem az egész terepasztalos dologba, nem gondoltam volna, hogy ennyire be fog szippantani. Na, hát itt követtem el első tévedésem…
Az első játék, amivel találkoztam az a Malifaux volt. Kezdő keszegként kicsit nagyon bonyolultnak találtam, de csak azért is küzdöttem vele, mert tetszett, hogy mérőszalaggal méregetem, hogy eltalálom-e vagy sem. Viszont a szabályok bonyolultsága eltántorított, hogy folytassam így el kezdtem kacsingatni másik játékok felé, amik magukkal ragadtak, ám végig bennem volt a hiányérzet, hogy terepen mozgassam a figurákat, megnézzem, hogy látja-e a másikat vagy sem. Ez a hiány egészen odáig tartott, amíg egy szép napon belebotlottam egy Kill Team promó videóba, ami nagyon megfogott – mondjuk lehet, hogy csak a színek miatt is…. nagy kedvencem a fekete/narancs párosítás.

Szóval egyre jobban kezdett érdekelni, hogy mi is ez a játék és milyen lehet a 40K világában játszani. Miután fényt derítettem rá, hogy vannak benne RPG elemek is, fejlődnek a karakterek, lehet méricskélni, történet szempontjából kifogásolhatatlanul beleillik az egész játékverzumba, tudtam, hogy nincs visszaút, ebből bizony vásárlás lesz.

Az első doboz és játék…..

Éééééééés meg is történt. Mielőtt annyit tudtam volna mondani, hogy re-roll, már ott is volt a táskámban egy egész kezdődoboznyi drukhari. Mazochista faj szó se róla, de így utólag belátom, hogy az is mazochista aki őket választja, mivel az összerakásuk néha több volt, mint kínzás.
Minden nehézség ellenére, azt kell mondjam, élveztem az összerakást (igen, tudom, a fentebb említett jelző kezd érvényes lenni…)

Most egy kis hiper-mega-giga tér és időugrás következik, mivel a festésükre és a baselésükre egy külön kis szösszenetet szánnék 🙂

Szóval történt, hogy betértünk Tomi barátommal a HammerTime Caféba egy Kill Team versenyre – nyilván, ezzel kell kezdeni, fokozatosság elve, meg minden…ja nem.
Így hát első játékunk kezdetét vette….

Nagyjából így érezte magát piciny elmém a hirtelen rázúduló sok mire-mit dobok és vonok le szabálytól. Viszont ennek ellenére sem rettentem el, mint az elején a Malifaux szabályrendszerétől, valószínűleg azért mert ekkorra kipróbáltam pár komplexebb játékot, vagy csak szimplán a játék atmoszférája hatott rám így.
Az ott levő játékosok nagyon kedvesek és segítőkészek voltak és türelmesek. Töredelmesen bevallom egyes pontokon biztos elküldtem volna magamat a galaxis másik szektorába.

Játék közben beszippantott a játék és a terep. Hosszú idő óta ez volt az első olyan játék, amivel ‘azonosulni’ tudtam. Megfontoltan kellett vezetnem a csapatomat, hogy a Victoria’s Secrect Nurgle modellek, akik ellen játszottam, ne nagyon folyassák rá a törékeny kis szadistáimra semmijüket se.
Nagyon megfogott az érzés, hogy tényleg csata van, röpködnek a lövedékek, záporoznak a gránátok és néhány testrész, valamint, hogy minden egyes dobásnak és döntésnek súlya van. És bizony bizony nagyon fájt, amikor két szépen megtermett dundi nurgle közrefogta az egyik figurám és jött, aminek jönnie kellett. Dobás az ellenfél oldaláról majd dobások a részemről azzal a célzattal, hogy hátha megtudom menteni szegény dark eldar-t.

SPOILER….nem sikerült. Nyilván nem esett annyira jól, de ott volt a többi figurám, akikkel meg tudtam bosszulni az elvérzett társukat.
Szimplán izgalmas a játék, változatos pörgős. Nem volt olyan pillanata, amikor unatkoztam volna. Az ellenfelek mozgását feszülten figyeltem, és mint egy hadvezér a következő lépésemet fontolgattam annak fényében, hogy merre meneteltek az ellenséges figurák.
Aztán jött a következő kör, majd a következő és észre se vettem, hogy hirtelen elröppent 1-2 óra, amit nem is bántam, mert jól éreztem magam.

Szóval, egy szó, mint száz: nagyon megfogott a Kill Team világa és szabályrendszere, valamint a benne rejlő lehetőségek.
Az, hogy összeállíthatod saját csapatodat és nem kell egy előre elkészített koncepció alapján csatáznod, hihetetlen nagy diverzitást biztosít és azt, hogy nem lesz két ugyan olyan meccs. Mondjuk itt megemlíteném, hogy a tereptárgyakkal történő játszadozás is megadja a hangulatot.
Egy lerombolt utcán vagy mérgező mocsarakban győzedelmeskedni az ellenfél felett vagy elveszíteni a felügyeletet egy taktikailag fontos leszállóhely felett egy dzsungelben, nagyon-nagyon feldobja az egész élményt.

Remélem még sok-sok játékra lesz lehetőségem és sok emberrel tudok majd csatákat vívni ebben a remek világban.